LEVENDEL100
Egy ország gyógyítása
„Én is orvos leszek – mesélt kisgyerekkori fogadkozásáról a halála előtti évben készült portréfilmben –, de én a szegények orvosa.” A szegényeké, a hajléktalanoké, az alkoholistáké, a legsérültebbeké – vagyis mindenkié. És amikor a film végén a rendező-riporter azt kérdezte: ki Levendel László? Hogyan lehet ezt megfogalmazni?, pici megdöbbenés és tűnődés után a találékonyság örömével felelte, hogy egy csóró srác, akit az élet rászorított, hogy mindig többet teljesítsen.
Amint túlélte a munkaszolgálatot, a bori koncentrációs tábort, az „erőltetett menet”-et és 1944 végén Baján megszökött, a már felszabadult Szegedre gyalogolt, és mindenekelőtt beiratkozott az egyetemre. 1948-ban, a forradalom centenáriumán az ország legkiválóbb egyetemistájaként jutalmazták, sub laurae almae matris doktorrá fogadta az egyetem; 1951-ben a koncepciós perek idején mégis büntetésképpen kezdte orvosi pályáját: a jobbára gyógyíthatatlan tüdőbetegeket ápoló Hódmezővásárhely melletti Kútvölgyre helyezték. Naponta látott fiatal embereket meghalni a rettegett sugárvérzés kíséretében, és érezte az orvos iszonyatos tehetetlenségét – ugyanakkor ez volt a tuberkulózis gyógyításának „nagy korszaka”, és a tüdőgyógyászat lett az orvosi szakma „sikerágazata”. Az élet végletességeit tapasztalva és megértve – diagnosztizálva! – mindig a legnehezebb utat választotta: a szembefordulást. Ha a tuberkulózis súlyosan fertőző betegség, miért lesz bár fertőzött, mégsem beteg az egyik ember, és miért betegszik meg a másik? Ha a nagy hatású gyógyszerek annyi esetben segítenek, miért nem gyógyítható meg mindenki? Logikus és egyszerű kérdések, amelyeket mégis csak egy nyughatatlan, lázadó szellem tesz fel. Ezek és az ehhez hasonló kérdések vezették a pszichoszomatikus személethez, amikor az tiltott volt, és az orvosi gyakorlathoz és szociálpolitikai meggyőződéshez, amit „többdimenziós”-nak nevezett.
Népi kollégiumot alapító-vezető orvostanhallgatóként és az egyetem kommunista párttitkáraként is maximális szakmai tudást követelt – magától és társaitól, de az ismeretek és a tapasztalat megszerzése nem volt nála öncél. A „szakma” nem bezárta, hanem – úgy érezte: tágítja tevékenységi területeit. Nem a betegséget, hanem a beteg embereket gyógyította. Az eredményes gyógyításhoz ismerni és „kezelni” kell a többszörös, összeadódó, egymást generáló „bajokat”: az egyes ember beteg viszonyait – rossz kapcsolatát a többi emberrel, a családdal, a munkahelyi közösségekkel, a környezettel. Szakszerűen, korszerű gyógyszerekkel, ha kell, sebészi beavatkozással kell gyógyítani, de mindenkor úgy, hogy a beteg aktív közreműködője legyen saját gyógyulásának. Hogy felépülve érettebb és felelősségteljesebb személyiséggé váljon. Erős indulattal utasította el a mégoly jó szándékú karitatív szociálpolitikai intézkedéseket, minden egyenlőtlenséget tartósító állami és magánemberi gesztust. A bajok enyhítését gyökeres változtatásnak képzelte, olyan radikális tettnek, amely alapos diagnózist és hosszú rehabilitációt-reszocializációt feltételez.
Az ’56-os Petőfi köri üléseken éppúgy az egész ország gyógyításának lehetőségeit kereső orvosként vett részt, mint utolsó évtizedének ellenzéki megmozdulásain: a monori, a lakiteleki, a Belgrád rakparti konferenciákon például, s az általa kezdeményezett-szervezett, éveken át a saját lakásán tartott, különböző irányú, de még integrálható politikai megbeszéléseken.
Személyisége legjellemzőbb tulajdonságának a makacsságot tartotta, és valóban rendkívül egyenes vonalú egész életútja: ahogy egyik akadályt a másik után vette, ahogy egyik kérdés és feladat a másikat szülte. A kooperációs gondok miatt nem gyógyuló tüdőbetegek kapcsán foglalkozott alkoholistákkal, az alkoholizmus kapcsolódott a hajléktalan-kérdéshez, a magyarországi cigányság helyzetéhez – és így tovább. Aki szellemi örökségének bármilyen módon részese, nehéz – és talán reménytelen – küzdelemhez szegődik.
A kötet írásait negyed század tízszeres terméséből válogattuk. Igyekeztünk a „többdimenziós“ orvosi pálya alakulását követni: ahogy mindig országos és egyetemes bajokra mutatott úgy, hogy közben az egyes emberre figyelt. És ahogy a gondozói hálózat építése, az egész egészségügyet reformáló javaslatai-kísérletei közben mindig konkrét személyeket gyógyított.
Arra törekedtünk, hogy az orvosokon, pszichológusokon, szociológusokon túl minél több nem szakmabeli olvasó számára is vonzó könyvet kínáljunk. Bízunk abban, hogy az írások szenvedélyessége, a magyar történelem és kultúrtörténet legszebb reformjavaslatait idéző tenni akarása segíthet elmozdulni a holtpontról.